A vasárnapom ezen a héten utazásra lett szentelve. Villám baráti látogatás vidéken ;)

Most nem mennék bele részletesen, milyen elviselhetetlen bármilyen város a 40 fokban... inkább a lényegre térek. Lekéstem ugyanis az eredetileg betervezett hazafelé tartó vonatot, így csak a legutolsót értem el, ami a "gyors" kategóriába tartozott. Semmi baj, legalább nem kapok tüdőgyulladást a turbó fokozatra kapcsolt központi légkondícionálótól, ami az IC-n szokás. Némileg fáradtan foglaltam el a fülkét, ledobtam a lábamról a papucsot és végignyúltam az üléseken. Kicsit még mocorogtam, mikor megéreztem, hogy valami nem klappol. A fészkelődés közepette sikerült teljesen szétkennem az 50 fokban megolvadt, ülésre ragasztott rágógumit a szoknyámon. Félhangosan említést tettem az illető összes nőnemű felmenőjéről, majd megpróbáltam levakarni magamról az undok ragacsot. Közben a vonat fékezett egyet, az összes egyensúlyérzékemet latba kellett vetnem, hogy fent bírjak maradni rögtönzött fekhelyemen. Persze az egyik papucsom vígan beszánkázott az ülések alá. Méghozzá annyira hátra, hogy azt sose értem volna el egyedül. Lehasaltam a földre, szemrevételeztem a helyzetet, majd némi tanakodás után felvettem a lábamra a megmaradó lábbelim, és kiugráltam segítségért. Éjszakai vonat, sehol senki. Végre szembe jött velem a kalauz. Sekélyes szókincsemmel képtelen vagyok leírni, milyen arcot vágott, mikor meglátott felé ugrálni fél lábon egy miniszoknyás nőszemélyt, aki állig poros volt (a földön fetrengve sikerült fel is mosnom a padlót), a haja pedig furcsán zilált... Mikor elmagyaráztam neki, milyen baleset ért, felröhögött, de nagyon készségesen sietett megmentésemre. Neki is legalább 10 percébe került, mire sikerült kiszabadítania a papucsomat az ülések alatti csövek közül, közben pedig viccesen megjegyezte, nem is sejtette, hogy ma éjjel Hamupipőkével személyesen fog találkozni :)

Miután megkaparintottam a szökött lábbelit, újra elhelyezkedtem. Gondoltam ennyi izgalom után végre elolvashatom az újságot, amit az útra vettem. Ahogy kihajtogattam a táskámban papírgalacsinná gyűrődött médiumot, abban a pillanatban elment az áram és éjszakai sötétség borult a fülkére. Persze nem csak az enyémre, hanem az egész kocsiban nem volt egy árva pislákoló fényforrás. Olvasás sztorno, maradt hát az alvás... amit elég nehéz kivitelezni egy levegőtlen kis helyiségben. (ó neeem. az ablakot mindössze egyszer tudtam lehúzni, aztán a háttérzaj megszüntetésére visszacsuktam, mert telefonáltam. Mondanom se kell, soha többet nem nyílt ki újra ;) )
Ráérős időmben azt találam ki, hogy talán le kéne szállni Kőbányán. Mégis csak fél órát spórolnék az utazással. Le is szálltam volna, ha ez a bizonyos BUDAPESTI megálló legalább ki lett volna táblázva. Vagy bemondják. Vagy akármi. Végül a már említett rendkívül szimpatikus kalauztól kellett megtudnom, hogy az a kivilágítatlan pusztaság, ahol pár perce fékezett a vonat... na az volt a megálló! Hiába no. Ez a magyar valóság :)

Végül azért szerencsésen hazaértem. Köszönöm a kellemes napot, és jó társaságot mindenkinek! :-)

Ui: Legközelebb kocsival megyek :P

Ui2: tudom... nekem semmi sem elég jó :P

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.