Hát megvolt ez is. Diplomás lettem. Hurrá.

Nem is tudom mikor éreztem ilyen kettősséget utoljára. Egyrészt teljesen unottan tekintettem a mai nap elé... komolyan, ennél jobban már akkor sem tudnék leszarni valamit, ha... Na mindegy. Aztán úgy tűnik, tudatt alatt mégis hatott a barátaim nyesztetése, mely szerint "örülnöd kéne, mégis csak a DIPLOMÁDRÓL van szó, négy év munkája blabla". Aludni is alig bírtam. Bár van egy olyan érzésem, hogy ennek kevés köze volt a konkrét eseményekhez. Végül anyu "kedves" keltegetése (felordított a lépcső aljáról, hogy ébren vagyok-e) megtette hatását. Kipattantam, gyors mosakodás, öltözés és további kapkodások szépítették az indulást. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy miért is nem intéztem el a dolgokat még előző este, amikor időm is lett volna...

No mindegy, némi késéssel be is értem a főpróbára. Megfelelő méretű talár keresése, a lányok vinnyogása, mely szerint képtelenek a frizurájuk megőrzése mellett a fejükbe húzni azt a bizonyos négyszögletű sipkát. Tényleg, van annak neve? Na erre most ráguglizok. (eredménye= egyetemi diplomaosztóra sapka, talárhoz. Szerintetek? Szerintem is)
Visszatérve az eseményre.. Némi tanácstalan toporgás és a sor hosszúságának szemrevételezése után bekéretszkedtem a fiú wc-be, hogy én is eleget tegyek hiúsági kötelezettségeimnek, és megállapítsam, az a bizonyos sapka mindenkin egyformán hülyén áll, úgyhogy felesleges tovább strapálni magam.
A rendezvényszervezők minden részletre ügyeltek. Szépen elmagyarázták a sorrendet, a bevonulást, a műsor pontjait, egyszóval kitettek magukért. Röhögés csak akkor tört ki, mikor a próbán elhangzott a közös eskütétel is, és az egész végzős évfolyam a saját neve helyett szépen egyszerre mondta a felolvasóval: Én, Kisvári Dávid...
A suli előtti közös fényképezkedés egész jól sikerült, remélem majd látszik belőlem más is, mint a rikító vörös hajam, amint a szél éppen a pofámba fújja...
Maga az ünnepség egész jó volt. Már menet közben nagyon sajnáltam, hogy Barit mégsem hívtam el, de jószándékúan meg akartam kímélni egy baromi unalmas és hosszadalmas procedúra végigszenvedésétől. A csúcspont az volt, mikor az iskola "meglepetése" következett a végzősöknek a Fool Moon együttes személyében. A híres hírhedt 600-as teremben eléggé lent ültem, úgyhogy pontosan úgy éreztem, mintha a "don't worry, be happy" című szám nekem szólt volna személyesen... Mindig elfelejtem, mennyi gyógyír van a zenében. Kis öröm a nagy semmi közepén :)

Végül kibírtam a napot bőgés nélkül - ami nálam külön eseményszámba megy - és megkaptam a várva-várt papírt, díszhengerben pergamenes kiraknivaló verziót, mappában a mellékleteket stb. Plusz egy nagyon szép sárga rózsát, illetve egy csini kék lufit az iskolától, emlékbe :) Most itt lengedezik az ablakhoz kötözve.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.