Azt hiszem le kéne védetni a legtutibb fogyókúrás módszert. Milliárdokat kereshetnék rajta, de lássátok feleim, önzetlen módon megosztom veletek. 
Íme a titok: *suttog* Végy egy tetszés szerinti nemű embert, szeress bele (nem kicsit, nagyon), majd kérd meg, hogy dobjon téged. Persze mindezt akkor, mikor még változatlanok az érzelmeid, azaz tombol az a bizonyos nagybetűs...(ez a kulcs! ;) )
És láss csodát, nem fogsz akarni többet még csak ránézni se a kajára. Érdekes módon eddig azon típusba soroltam önmagam, akik bármilyen körülmények között képesek voltak enni. Hiszen az étekzés a mindennapok ünnepe! Enni jó! Aham... Két hét, mínusz 12 kg. Norbi Alexandrástul elbújdoshat.

Naszóval ilyen előzmények okán indultam útnak (minden leesik rólam), hogy valamilyen ünneplő jellegű ruhát kerítsek magamnak a hétvégére, lévén diplomaosztóm lesz. Megmondom őszintén, vásárlás terén sem vagyok tipikus nő, egyszerűen gyűlölök "shoppingolni". Főleg kényszerből. (kivétel a szép fehérnemű, mert az is kell, hogy erősítse a szabályokat ugye) Úgy gondoltam, a legjobb megoldás - amennyiben meg akarom magamat és kíséretemet kímélni a felesleges időtöltéstől - ha olyan helyet szemelek ki, ahol sok üzletet találok egy helyen. Igen, úgy van, betértem egy plázába.
A főbejáratnál levő első butikban találtam is megfelelő fekete szoknyát és blúzt, a körülbelüli méretet kiválasztva sietve betértem a próbafülkébe. Örömöm határtalan volt, azonnal eltaláltam a mindent, a szabása tökéletes, a méret is stimmel, ráadásul még csak 2 perce tart az egész procedúra... Egyetlen buktatót hagytam csak figyelmen kívül: a szóban forgó szoknya gomb hiányában csupán cipzárral volt ellátva, ami már a felfelé is akadozott. A tükörképem elfogadhatót mutatott, rövid divatbemutatót követően a kíséretem is díjazta a választást, így elégedetten felsóhajtva húztam vissza a fülke függönyét, igyekeztem minél gyorsabb tempóban megszabadulni a ruháktól, hogy már csak a kasszánál való sorbanállást kelljen túlélni. Igen ám, de a szoknya valahogy nem akart lejönni rólam. A cipzár beakadt. Se le, se föl. Vettem egy mély levegőt, és megfordítottam magamon a ruhaneműt. (hol máshol lehet a beakadt izé, mint hátul?!) Először csak finoman próbálkoztam, aztán izomból is nekiestem - lesz ami lesz alapon. Semmi. Az eredmény ugyanaz. Kínos vigyorral az arcomon kénytelen voltam behívni a legjobb barátomat - aki mellesleg ellenkező nemű - hogy legyen a segítségemre. Nem akarom tudni, mit gondoltak az eladók, miközben némi suttogás (*tépd már le rólam, nem érdekel csak csináld*), elfojtott röhögés és mocorgás közepette nekiesett ő is a cipzárnak. Az azonban nem volt képes megadni magát, így 10 perces küzdelem után két választásom volt... Vagy leolvassák a vonalkódot a seggemről, és maradok szombatig abban a szoknyában, vagy kérek valami "szakszerűbb" segítséget. Az utóbbinál maradva kértem két "rihi-röhi" (amolyan kamaszforma) segédcsajt, hogy valahogy szabadítsanak meg végre a kínjaimtól... Persze túlságosan féltették a műkörmüket, így némi sopánkodó tanácskozás után (a bolt kellős közepén) úgy döntöttek, hogy azzal a rendkívül intelligens ötlettel rukkolnak elő, mely szerint húzzam le magamról fölfelé a ruhát. Persze azzal nem számoltak, miszerint a mellbőségem JÓVAL nagyobb a derékbőségemnél. Úgyhogy ezt a verziót nem nagyon akartam erőltetni, csupán felhívtam szíves figyelmüket testi adottságaimra, és biztosítottam őket arról, hogy ez a stratégiai lépés nem fog nálam működni.  Az ügy vége az lett, hogy további tanácskozás és cirka fél óra után megszántak: kijelentették, hogy az áru már úgy is selejt, így kaptam egy ollót végre, hogy leszabhassam magamról a szoknyát...

Így jár a macska, ha akarata ellenére vásárolni megy.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.