Mert azt hinné az ember (lánya) macskája, hogy este a gép előtt ülve már nem érheti semmilyen baleset. Kényelmesen hátradőlve böngészi a világhálót, előtte szép tányérban még szebb ananász karikák várakoznak... villa nélkül, csak úgy kézzel esszük, amolyan barbárosan. Úgy esik a legjobban. Persze csúsznak a szeletkék, mert igazi, friss ananászból van, nem ám cukros konzerv löttyös. Aztán mikor az elsőt a kelleténél kicsit jobban szorítottam "nem fogsz ki rajtam, nem csúszol ki a kezemből" gondolattal, az erőkifejtés hatására a túlérett gyümölcskarika minimum 5 darabra esett szét, és lőtt ki a szélrózsa minden irányába... Csak 10 percembe került, mire levakargattam a monitorról és a billentyűzetről a levét. Bár helyenként még mindig odaragadok az asztalhoz :)
 

Durván három héttel ezelőtt nagyon kifakadtam a már említett barátomnak. Nem szokásom lelkizni túlzottan, legalábbis ilyen szinten nem hagytam még el magam. Sosem voltam "szingli" (legalábbis 14 éves korom óta), sosem éreztem magam ennyire szerencsétlennek. Határtalan empátiájának tanubizonyságául hátba veregetett, és azt mondta: Ne aggódj, ennél már nincs lejjebb, innen csak felfele vezethet az út. Azt hiszem tévedett :D

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.