Már lassan három hete tart. De még csak a gyanú halovány árnyéka merült fel bennem. Mára azonban a teljes bizonyosság letaglózó erejével találtam szemben magamat. Valaki megátkozhatott :D

A reggel már pocsékul indult. Fáj a vállam. Nem kicsit, nagyon. Ezúton is szeretnék minden kedves leendő diplomást figyelmeztetni, hogy amikor a diplomaosztó ünnepség elérkezik ahhoz a szívet melengető pillanatához mikor is a sapkáikat a volt diákok feldobják... nos vegyék figyelembe a fizika azon törvényszerűségét, mely szerint amit feldobnak, bizony le is esik. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az alsó sorok egyikében foglaltam helyet, így mindjárt egy fél tucat sapka záporozott rám. Kettő pedig olyan tökéletesen talált vállon (és melyik vállamat? csak nem azt, amit két éve a vidámparkban már sikerült elrepeszteni?), hogy azóta is kék-zöld vagyok. 

Némi borogatás után azért bizakodóan folytattam a napomat. Gondoltam, megjutalmazom magam, így elballagtam a közeli InterSparba. (Na nem oda, ahol már volt egy incidensem, annyira nem vagyok bátor.) Ezer éve nem ettem túró rudit. Nem is különösebben a kedvencem, de Bari éppen tegnap emlegette, így megkívántam. (Ezúton is közlöm, a te hibád :P ) Nem tudom, kinek milyenek a túró rudi evési szokásai, én azok közé tartozom, akik először a csokit kezdik el lerágcsálni róla, a belsejét a végére tartogatják... Szóval megkaparintottam a zsákmányt, és az első adandó alkalommal neki is estem. Nem számoltam azonban a ténnyel, mely szerint ez a csemege hűtést igényelne, és főleg ebben a melegben gyors olvadásnak indul. Gondosan lefejtegettem a csomagolást róla, farkasszemet néztem a leendő áldozatommal, de még mielőtt agyaraim rázáródhattak volna, a nyavajás ketté tört, és e leváló rész víg csattanással esett a betonra. A kezemben mindössze a rúd hátsó végéről leolvadt kis csokoládé karika maradt...

A tetőpont azonban még csak ezután következett. Lógó orral hazaballagtam. 
Anyámnak van egy találmánya. Eléggé alacsony, a spájzunk ablaka pedig túl magas, még lábujjhegyen sem érné föl. Viszont cigarettázni meg szeret a konyhában a kávé mellett, úgyhogy gyakran kell nyitogatni azt a bizonyos nyílászárót. Hogy megkönnyítse a dolgát, egy régi törött partvisnyelet akasztott az ablak kilincsére, amivel máris tudja kezelni a problémát. A nyél használaton kívül is ugyanott marad, csak az ablak alatt álló hűtő tetejére szoktuk ráfektetni. Hazaérvén azon tűnődtem, vajh lapul-e a hűtőben valami, amivel enyhíthetnék bánatomon. Kitártam az ajtaját, majd pár pillanatnyi nézelődés után szomorúan konstatáltam, hogy nem fogok semmi fogam alá valót találni. Így becsuktam. Volna. Ha az oda támasztott partvisnyél, mely ezidáig mindig olyan megbízhatóan a helyén maradt most nem döntött volna úgy, hogy leakad az ablak kilincséről, és alaposan pofán nem ver...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.